Költészet és számítógép

József Attila

Ma van József Attila születésnapja, a Költészet napja. Ez mindannyiunk számára ünnep, hiszen mindannyiunk számára áldás, hogy valaha, valakik egyszer kidolgoztak egy információtömörítési eljárást (vagy épp kódolást!), amelyet köznapian költészetnek nevezünk. Talán elsősorban a lírai művek intenzív totalitására gondolunk alatta. A fogalmazás azon módjára, amely igaz szót és kifejező képeket sűrít a versekbe: a valóság tengerét a vers egyetlen cseppjébe.

Hogy ez a tömörítési eljárás – a versírás – milyen hordozóra történik, másodlagosnak tűnik. Hogy kőtáblára, pergamenre, papírra vagy számítógépbe. Ez az írott kultúra íve – de volt már előtte is költészet, melyet énekeltek és melyet megtanítottak egymásnak. És lesz költészet akkor is, amikor az írott szó felsőbbrendűségét újfajta élmények ostromolják, a vizuális ingerektől a virtuális valóságig.

Azért a hordozók jellege alapvetően meghatározza kultúratermelési- és fogyasztási szokásainkat: hogy milyen könnyen jut el gondolatunk másokhoz. Ma már komoly kihívást jelent a muzeológusoknak az is, hogy a költők nem (vagy nem feltétlenül) tollal-papírra alkotják műveiket. Mi kerül be az irodalmi múzeumba egy költő hagyatékéból? A winchestere? Egy pendrive? A felhő maga? Így a kézirat fogalma is átértékelődik, a digitálisan született dokumentumok világában.

Egy időben divat volt a "reál" és "humán" világot elkülöníteni, de mi a művelődéstörténet részeként egységben gondolkodunk róluk – és tudjuk, hogy a magyar informatika születésétől fogva hasznosítják a számítógép képességeit olyan célokra is, amelyek a leírt szó birodalmával kapcsolatosak.

Az első magyar elektromechanikus számítógépet, az 1958-ra elkészült MESz-1-et tervező Kozma László, akinek zsenialitását mi sem jellemzi jobban, mint hogy már az 1940-es években telefonvonalról elérhető "kalkulátorszolgálaton" dolgozott, hamar kapott olyan feladatot is, amely a költészethez is kapcsolódik.

Kozma László, kezében a MESz-1 lyukkártyájával

Kovács Győző így írt erről a Magyar Tudományban:

"A MESz-1 elkészülte után Kozma László - 1960-tól 1964-ig - a Nyelvtudományi Intézet számára, Frajka Bélával és a tanszék munkatársaival még megépített egy, a nyelvstatisztikai analízis céljait szolgáló jelfogós és elektroncsöves automatát, amit - mai felfogással - célszámítógépnek lehet tekinteni. A gép a szöveget ötcsatornás lyukszalagon tárolta, amit távgépíróval lehetett a gépbe beolvasni, és körülbelül nyolcvan szempont szerint kiértékelni. (Például hogyan váltakoznak a Himnuszban a rövid és hosszú szótagú szavak, mi a magán- és mássalhangzók aránya; vagy a gép összeállította az 1 000 leggyakrabban használt szó listáját; és segített annak összegzésében, hogy például a Bibliában, mely szövegek származnak azonos szerzőktől, stb.)"

M-3 számítógép

Tudjuk, hogy hasonló, nyelvstatisztikai vizsgálatokat – Kovács Győző emlékezése szerint Tóth Árpád műveivel kapcsolatban – az első magyar elektronikus számítógépen, az M-3-on is végeztek.

Ma már pedig természetes, hogy az irodalomtudós használ adatbázisokat a munkájához. Ez nem volt mindig így. Az első komoly hazai irodalmi adatbázis, az RPHA a régi magyar versek világát dolgozta fel.

Alkotója, Horváth Iván először még nem is igazi számítógépen, hanem egy peremlyukkártyás válogatón kezdte el a munkát.

Neki köszönhetjük a világ első hálózati kritikai szövegkiadását is, amely jól példázza, hogy az internet mennyire átalakítja a fogalmunkat a könyvről, s a hipertext milyen lehetőségeket tartogat. Immár közel negyedszázada – és még mindig nem használjuk ki minden lehetőségét. De hát még csak egy folyamat elején vagyunk.  A nyomtatott könyv is sokáig csak utánzata volt a kézírásos kódexeknek – kifestésre váró hellyel az iniciálé számára.

(Erről akaratlanul is eszünkbe juthat a KODEX-2000 szövegszerkesztő gép tv-reklámja a 80-as évekből:

"A feladat ezer év alatt sem változott sokat…")

Ami pedig a költőket illeti: közülük sokan egyáltalán nem idegenkednek a számítógéptől. A párizsi magyar poéta, Papp Tibor például részt vett az első, teljesen számítógépen működő irodalmi folyóirat, az Alire szerkesztésében (1989) és a saját lírájához is bámulatos kreativitással kezdte el használni a komputert. Rájött, hogy a költészet miként gazdagítható a kombinatorika által, 1993-ban Disztichon Alfa címmel versgenerátort készített, amely milliárdszám ontja magából az értelmes – általában tréfás és pikáns – időmértékes verseket. Ezeket a tökéletes disztichonokat Papp Tibor alkotja meg, hiszen az általa készített program az általa megírt szóadatbázisból rendeli egymás mellé a vers részeit. Kinyomtatni az anyagnak csak egy töredékét lehet, az egész mű hangárokat töltene meg. Amikor futtatjuk az Apple Macintoshon, azzal szembesülünk: valószínűleg épp olyan disztichont tár elénk, amelyet soha többé nem olvas emberi szem. És már jön is a következő...

Egy vers a Disztichon Alfa generálta szövegek közül

Ezzel Papp Tibor egy régebbi irodalmi hagyományt elevenített fel (hiszen már a kora-újkorban is volt kombinatorikus költészet, sőt! még fából kifaragott tárcsákból álló szonettírógép is létezett) – és találta meg hozzá az ideális környezetet a számítógép által. De elsőrangú avantgárd költőként a hangversek, képversek tartományát is bővítette a számítógép lehetőségei által, erre a Hinta-palinta című műve a legjobb példa.

Szonettírógép. Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/2000/uj/12.htm

Papp Tibor életműve talán az irodalmi jövő múltja: felvillant valamit abból, hogy mennyi kiaknázatlan lehetősége van még a művészeknek. Játék a végtelennel. Pályájáról így mesél:

Míg ő a költészet módszereit és technikai lehetőségeit tágítja a számítógép által – más költőknél az informatika világa témaként jelenik meg.

"Feleségem monitorján három csetbox van nyitva,

boldog, kinek küld egy szmájlit kék-fehér kis ablakába kattintva.

Én meg csak itt búslakodok magamba,

senki nem ír az üzenőfalamra,

úgy kisírom emiatt a szemeimet, kisangyalom, reggelre,

hogy a facebookon még a saját asszonykám se taggel be."

– írja Varró Dániel Feleségem ha felmegy a facebookra című versében, melyben pazarul figurázza ki a közösségi média fogyasztóit, a "nyelvtannáciktól" a "cicás képek" megosztóiig.

A régi költők öröksége és az új költők tartalmi és formai újításai is fontosak. Osszunk meg minél több verset a Költészet napján (és ne csak akkor), hiszen a költészet nem megoszt, hanem összeköt. És biztosra vehetjük, hogy a költők társaink lesznek az infokommunikációs eszközök fejlődése révén szédítően változó világban is.

Képes Gábor